Tudod, meddig fog élni az én nagytatám? – kérdezi Boti és a kora esti lemenő nap fényétől hunyorogva néz fel rám. No, meddig? – kérdezem vidáman, miközben a többi, körülöttünk ugrándozó apró gyermekre is figyelek fél szemmel. A kisfiú szandálos lábával lábujjhegyre pipiskedik, teljes testét igyekszik minél jobban kihúzni, miközben vézna kis karját egészen magasra, a feje fölé nyújtja. „Ameddig én ilyen nagyon magas nem leszek, azt ígérte, addig fog élni.” Nevetünk mindannyian, bár halványan felmerül bennem, hogy ez a kezembe szorosan kapaszkodó hat éves fiúcska talán az egyetlen élő rokonáról beszél itt nekem. Az öregapjáról, aki megígérte neki, hogy megéli az ő felnőttkorát. Gondolataimból Botond kissé halkabban kimondott kérdése riaszt fel:

- Ugye, akkor már nem kell többé ide visszajönnünk?

Folytatás a "Dévai gyerekek"  menüpontban, illetve IDE kattintva.